Sajtó
Olasz áriák és légcsókok: Jonathan Tetelman debütál az Elbphilharmonie-ban
Állás: 2025.07.04., 16:40
A chilei–amerikai tenor, Jonathan Tetelman kapcsán egyesek új sztártenorról beszélnek, némelyek egyenesen új Pavarottinak nevezik. Csütörtök este mutatkozott be az Elbphilharmonie-ban. Ez volt az első a három németországi koncertje közül.
Szerző: Marcus Stäbler, Miriam Stolzenwald
A hamburgi Elbphilharmonie az utolsó helyig megtelt – sőt, még annál is jobban. Néhány hallgató a zenekar mögött, a színpadon ül. Mindannyian azért jöttek, hogy Jonathan Tetelman tenort a Hamburger Camerata kíséretében, Frédéric Chaslin vezényletével hallgassák meg. A műsoron Verdi, Puccini, Ponchielli és Mascagni nagy operáinak tenoráriái szerepelnek.
Bizsergés – szinte a fájdalomhatárig
Jonathan Tetelman hamar világossá teszi, hogy egy fenomenális, hihetetlen kisugárzású énekes áll a színpadon. Amikor kinyitja a hangját, egyes hangok igazán gyönyörűen bizsergetik a dobhártyát – ahogy az valóban csak a legjobb énekeseknél történik. Ez a bizsergés a fájdalomhatár előtt: csodálatos! Jonathan Tetelman hangjának ráadásul nagyon szép, sötét színe van, van benne valami baritonális, meleg földközelség.
A megfelelő hang az olasz repertoárhoz
Mielőtt Jonathan Tetelman énekesi pályára lépett, három évig DJ-ként kereste kenyerét manhattani diszkókban és klubokban.
Tetelman ízlésesen formálja meg az áriákat. Hangjában megvan az a zokogó él is, amely erre az olasz repertoárra elengedhetetlen. Nem az a tenortípus, amely megmutatja, mi lakik a torkában, hanem finoman és szépen énekel. Ezzel nnyűgözi le a közönséget.
Tetelman nemzetközi hírnévre tett szert, olyan szerepeket énekel, mint Alfredo a „La Traviata”-ban vagy Pinkerton a „Madame Butterfly”-ban, olyan házakban, mint a Royal Opera House Covent Garden és a Metropolitan Opera. Elsősorban Puccini-énekesként szerzett nevet. Az Elbphilharmonie műsorán is szerepelt Puccini, további ismert áriákkal együtt. Az első részben a tenor kizárólag Verdit énekel, a második részben Ponchielli, Mascagni, végül Puccini további olasz zeneszerzők művei következnek. Ez találó, mert pontosan erre a repertoárra való a hangja.
A különböző áriák állandó váltogatása fárasztó volt
Alapvetően inkább problematikus – mint a legtöbb ilyen, híres énekesekkel rendezett sztáresten – a műsor foltvarrottsága: a legkülönfélébb operákból származó részleteket illesztik egymás mellé. Állandó, olykor megterhelő ide-oda váltás – nemcsak tartalmilag, hanem a színpadon is. A tenor elénekel egy áriát, majd levonul, aztán a zenekar nyitányt vagy közjátékot játszik, a tenor ismét színpadra lép, újra taps hallatszik, ismét énekel egy három-négy perces áriát, majd megint levonul, és így tovább. Így sosem alakul ki igazi, nagy ívű feszültség. Hosszú távon fárasztó, főleg mivel a zenekar nem igazán dicsőíti meg magát. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy Jonathan Tetelman minden egyes darabot külön-külön nagyon szépen énekel.
Tapsvihar a közönség soraiból
A közönség el van ragadtatva Jonathan Tetelmantól. Már az első ária után óriási bravózivatar tör ki, még a szünet előtt elhangzik az első ráadás: Tetelman láthatóan nagy kedvet érez, hogy a „Di quella pira” kezdetű Verdi-áriát rögtön újra elénekelje. A remek hangulat a koncert végére még fokozódik: a „Nessun dorma” áriában az utolsó „vincerò” kiáltásnál a közönség tapsvihara belezúg a zenekari utójátékba.
Bájos tenorgesztusok
Jonathan Tetelman tenor számára az est óriási siker, amelyet szimpatikusan és ügyesen kezel. A színpad különböző irányai felé énekel: hol előre, hol balra, jobbra, hátra. A végén légcsókokat küld a közönségnek – ez egyike a sok apró tenorgesztusnak, amelyeket nagyon bájosan és lazán szőr be az előadásba. Egy ráadásnál elsétál hátul azok mellett, akik a színpadon ülnek, és közvetlenül hozzájuk énekel. Tudja, hogyan lehet megnyerni a közönséget, és érezhetően örömét leli benne. Nagyszerű debütálás.